2009. augusztus 6., csütörtök

Maci mondd, hol fáj?

2 OLDAL / PULZUS / XVIII ÉVFOLYAM .1 SZÁM (82)

A teddy-bear program egy felvilágosító akció, amelyet orvostanhallgatók végeznek az óvódások körében. Az akció keretén belül az ovisok elhozhatják a Teddy-Maci kórházba a “beteg” játékaikat, és helyettük elmondják a panaszokat, ami alapján az orvosisok meggyógyítják a “beteg” pajtásokat. Mindennek az a célja, hogy feloldja az óvódások gátlásait, félelmeit az orvosokkal kapcsolatban, és majd ha tényelegesen megbetegednek könnyebben és bátrabban mondhassák el panaszaikat a kezelőorvosuknak. Nagyon sok gyermekkori betegséget pontosabban és gyorsabban lehetne diagnosztizálni, és persze kezelni is, ha a kisgyermekeknek nem lenne olyan idegen beszélni a panaszaikról.

A MOGYE hallgatói idén kapcsolód- tak be ebbe a programba, 45 lelkes orvostanhallgató közreműködésével a MANEPEL óvódában ahol 3 csoport-ban 75 kisgyerekkel foglalkoztak 2 órán keresztül.

Volt várótermi rész, rendelő, mütő amihez szinte minden felszerelésük megvolt, a szegedi orsvostanhallgatók segitségével. A vizsgálatok végén minden kisgyerek oklevelet kapott, aminek a hátoldala a maci kórlapja volt.

Mindenki nagyon jól érezte magát, sőt kitünően, a rendelés végén az ovisok- kal együtt elfogyasztották az orvosisok által ajándékba vitt gyümölcsöket.

Most már Marosvásárhelyen is megalakult a Teddy Maci kórház s a szervezők azt mondják, hogy szeretnék folytatni a felvilágosítást, félelemoldást a város minden óvódájában de a akár más helységekbe is szivesen elmennének, ha van rá igény. S persze minél több első-másod- vagy nagyobbéves hallgatók bekapcsolódására lenne szükség.

Ha te is részt szeretnél “rendelni” a Teddy Maci kórházban, kisgyer-mekekkel foglalkozni, s persze jól érezni magadat, a csapatban a helyed. Irj egy e-mailt a pulzus.mmdsz@gmail.com címre s segítünk felvenni a kapcsolatot a szervezőkkel.

. K&H

Szívsebészet: never ever!!!

4 OLDAL / PULZUS / XVIII ÉVFOLYAM .1 SZÁM (82)

DR. SZABOLCS ZOLTÁN DOCENS-sel beszélgettünk

Milyen indíttatásból választotta ön az orvosi hivatást? Miért pont a szívsebészettel kezdett el foglalkozni?

Hosszú a történet, a lényeg, hogy édesapám mérnök, én viszont minden műszaki, matematikai dologhoz ügyetlen és buta voltam. Viszont szerettem alapvetően a biológiát és a nagybátyám egy jónevű sebész volt. Tehát tulajdonképpen a családi indíttatás játszhatott szerepet és nem az atyai, hanem inkább a nagybátyi.

Soha nem akartam szívsebész lenni, hanem megint csak a nagybátyám nyomdokain haladva én általános sebész akartam lenni, tehát hasi sebész; gyomorrák, vastagbélrák, végbélrák, ezekkel szerettem volna foglalkozni.

Az egyetem után lekerültem öt évre Győrbe, általános sebészetre (egyébként budapesti vagyok) és ott kezdtem. Ezt nagyon szerettem. A pechem az volt, hogy a negyedik év közepén, a győri kórház oktató kórház lett és megérkezett az első medikus csoport a budapesti egyetemről, a sebészeti nyári gyakorlatra. Az akkori főorvosom azt mondta, hogy úgy kell foglalkozni a medikákkal, hogy egy életre megemlegessék. Történetesen az egyik medikába beleszerettem és feleségül is vettem három hónappal később. Ő azonban budapesti volt, így nekem Győrből valahogyan fel kellett jönnöm a fővárosba. Akkor volt egy lehetőség, hogy érsebészként dolgozhassak, tehát általános sebészből érsebésszé alakultam át, de ezért szakvizsgáztam. Két év után, Papp Lajos kollegám kiment Amerikába és nem volt kampózó asszisztens orvos a szívsebészeti team-ben. Az akkori igazgató, Szabó Zoltán, aki az első szívátültetést végezte, engem lerendelt az érsebészetről a szívsebészetre egy évre. Mérges voltam nyilván, elmúltam már 30 éves, az évek teltek. Megmérgelődtem és azt mondtam, csak akkor megyek le a szívsebészetre, ha minimum két évig maradhatok és kapok szívsebészetből is szakvizsgát. Úgy képzeltem én leszek az első olyan érsebész, akinek egyben szívsebészeti szakvizsgája is van. Ekkor megszerettem a szívsebészetet, tehát ez volt az egyik ok. A másik, hogy 1986-ban az egyik szívsebész elöljáró megkérdezte tőlem (a Vörösmarty téren), hogy nincs-e kedvem kimenni Angliába egy évre. Mondtam, hogy akár holnap is. Akkor azt mondta, hogy egy feltétele van, mégpedig az, hogy soha nem megyek vissza érsebésznek. Akkor, ott a Vörösmarty téren megszületett a döntés, hogy én szívsebész leszek. Nem akartam az lenni, de a sors végül így alakította.

Milyen mértékben változott az ön munkája a „régmúlt”- hoz viszonyítva? Mennyire változtak a sebészetben alkalmazott módszerek azóta, valamint mekkora jelentőséggel bírnak az új technikák a régen bevált metódusokkal szemben?

A sebészeti beavatkozások nagy mértékénél a technika az olyan, mint amiket én elkezdtem. De természetesen, például a mitrális billentyűt, ha zárásképtelen volt, kicseréltük egy más billentyűre. Ugye változik a világ és most ha lehet megtartjuk.Tehát törekszünk arra, hogy minél több saját anyagot tartsunk meg. A szemlélet változott meg, amit eddig egyértelműen csonkoltunk, eltávolítottunk, azt most inkább próbáljuk megreparálni. Ez az egyik változás.A másik, hogy a ’90-es évek közepétől megjelentek a szívsebészetben is a minimálisan invazív technikák, a dobogó szives koszorúér sebészet. Megjelentek az endoszkópon, torakoszkópon keresztül végzett billentyű műtétek. Mindez teljesen új sebészi technikát igényel. Például most már nem minden koszorúér műtét történik szív-tüdő motor segítségével, hanem dobogó szíven csak azt a kis koszorúér részletet stabilizáljuk, amit éppen operálni akarunk. Vagy a mediál sternotómia is lévén nagy metszés, manapság próbálunk inkább kisebb metszéseket végezni, próbálunk kozmetikai szempontból elfogadhatóbb sebeket, hegeket ejteni a betegen. Tehát elmondhatom, hogy a szívsebészetben a döntő technika az ugyanaz, megtanultunk gyorsabban operálni. Ami sokat változott, az az anesztéziát, intenzív terápiát érinti inkább. Ezek nagyon megügyesedtek. Olyan betegeket is el tudnak altatni és fel is tudják őket ébreszteni, akikhez korábban nem mertünk hozzányúlni (az, hogy a beteg 83 éves, már nem kérdés, hogy attól még megoperálható).

Ha már a korszerűségnél tartunk, véleménye szerint mennyire fontos az orvostudományban, főként a szívsebészetben ez a nyitott szemmel járás, például ön naponta mennyi időt tölt el kutató, tanulmányi munkával?

Én úgy gondolom, hogy az orvoslás bármelyik szakasza, fajtája sem nélkülözheti azt, hogy a nap 24 órájában ne orvosok legyünk. Tehát nem működik az, mint egy mérnök esetében, hogy befejezi d.u. négykor a munkát és hazamegy a családjához. Egy orvosnak gyakorlatilag nincs kötött munkaideje és a problémákat mindig hazavisszük. Sok esetben a korábbi tapasztalatok kisegítenek egy adott műtét, nehézség megoldásában, valamint a kollegákkal való konzultálás. Ellenben ha ez sem vezet megoldás fele, akkor elő kell venni a szakirodalmat. Minden héten az ember kezébe könyv, valamilyen folyóirat kerül és manapság egyre gyakrabban van az, hogy leülünk és nézzük az internetet. Az interneten egyre több olyan információ jelenik meg, amit gyorsabban meg tudok szerezni, minthogy bemenjek a könyvtárba. Az internet egy áldásos valami, ha valaki úgy használja, ahogy kell, tehát valóban azt nézem meg, ami segíti a munkámat, vagy a betegeim érdekét szolgálja. Magyarul a jó pap holtig tanul, tehát ha valaki leáll, akkor annak annyi. Orvos marad, egy ilyen középkategóriás valaki.

Melyik a leggyakoribb ill. legritkább betegség, amellyel a praxisában találkozik?

Természetesen a koszorúér betegségek, mert magas a koleszterin, sok a cukorbetegség, sokan dohányoznak és a nők is most már stressz helyzetből ki, stresszhelyzetbe be. A szívsebészeti beavatkozások, mintegy 70%-át a by-pass műtétek teszik ki. Ez a szám valamennyire csökkent, mivel megjelent az intervencionális kardiológia. Tehát valamivel kevesebb beteg kerül sebészi áthidalásra. Viszont ezek a betegek idővel visszakerülnek a sebészhez, 3-5 évvel később.

Ezt követik a billentyű betegségek, a kongenitális és utána a szívtranszplantáció, az aorta szív közeli részének a betegségie (dissectio, aneurismák és így tovább).

Köszönöm szépen.

Nagyon szívesen.

. tia

P.U.N.K vagy Emó(?)

Egy brit ruhatervező, Vivienne Westwood használta először, a ’80-as években a kalózkollekciójához a ma egyre népszerűbb halálfejes motívumot. A legkülönbözőbb ruhadarabokon tűnik fel a gumicsizmától elkezdve, az övekig, kisestélyi ruhákig. A legáltalánosabban (lányok számára) kínált variáció a rózsaszín alapon „elrejtett” sok kicsi skull&bone figura mely már csak nagyon halványan emlékeztet a szimbólum eredeti értelmére, a halálra.A szín által kínált könnyedség és a halál lecsupaszított jelképei bizarr kettőst alkotnak, de éppen ezért olyan népeszerűek. A punk életfilozófiához nagyon közel áll a halál bagatelizálása, hiszen a punk alapvetően negativista szemléletű: nem kell életcél, nem kell munka, nem kell család, vagy legalábbis nem úgy ahogyan most van, de hogy hogyan kellene azt maga sem tudja. Ezért tulajdonképpen a hús-vér punk egy kérdőjel az emberrengetegben. A miért élek megválaszolatlan (hatatlan?) kérdésének a kifejezője.

Ettől az életérzéstől, már csak egy lépés az emószubkultúra, mely furcsamód megismétli a történelmi barokk –szentimentalista stílusirányzat közötti váltást bizonyos tekintetben. Minden ami harsogó, nagy volt a punkban, az most letompított, finomított. Az érzelmek kerülnek előtérbe a botránykeltés helyett amely a punk stílusirányzatot inkább jellemezte. Ezért is van az, hogy ma nem is elsőre feltűnő a legtöbb halálfejes ruhadarabon a koponya vagy a csontok jelenléte.

Mindenkinek magának kell eldönteni, hogy mire adja a fejét. A stílus csak akkor fejezi ki az embert ha gondolat, érzés, valami egyéni van mögötte. Másképp üres majmolás az egész.

K&H