Nagy örömmel teszem fel egy fiatal orvosis írását, versét. Nekem úgy tűnik egy igazi tehetség van kibontakozóban. Ugye szerintetek is?
Fogadjátok szeretettel!
Üveggolyók.
Nem tudja mi van, ő csak úgy van.
Létezik.
Kötelességtudó, hűséges, szerelmes.
Hm...igazi mintapéldány.
Vagy csak annak tűnik?
Szétgurultak az üveggolyók.
Ábrándozik, késik.
Hanyag, hanyagol.
Én nem kérdezek.
Hallgatok.
Figyelek.
Az üveggolyókat én nem tudom, s talán nem is akarom összeszedni.
De mi van, ha ő sem teszi meg?
Akkor jön a szél.
Igen a tavaszi, s addig görgeti őket, míg elérhetetlen távolságba nem kerülnek.
Akkor az a valami örökre elvész.
Oh, ha tudná, dacolna: „ Milyen üveggolyók?”
Miről beszélek én tulajdonképpen?
Kár érte.
Kár lenne azért, hogy az a megfoghatatlan, leírhatatlan valami elvesszen.
Amit nem, azért sem mondunk ki!
Füves könyvek, aforizmák tárgya :
Hogy lesz valakiből az igaz?...S mitől válik gazzá?
Kérdések.
Válaszok.
Igen, megírták már sokszor, sokféleképpen és még mindig nincs meg a tökéletes,
az igaz, akiben nem tudsz csalódni, aki feddhetetlen.
Ne keresd!
Én sem.
Ő Egy, nem Az!
De ettől Ő még egyedi, utánozhatatlan
a sok gondjával együtt,
amelyet lehet, hogy mégis a vállamra kéne vegyek?
Legalább egy részt, hisz az nem az egész.
Nagy szavak: az idő majd meggyógyítja a lélek baját.
Mert én mégis azt érzem, képtelen vagyok lépni, tenni.
Én sem vagyok az igaz...csak egy...
Az üveggolyók már messze járnak.
Ki tudja, Ő talán soha nem szedi már össze őket,
s ha mégis, akkor a sok karcolástól, amit a hosszú út során szereztek
már nem kellenek Neki.
A fiók mélyére kerülnek.
Lesznek szép új üveggolyók.
De ha azok is szétgurulnak, akkor mi lesz?
Keresi az újat, megint az újat.
Cserélne.
Szemlélődik, nagyítót vesz és figyel:
Egy karcolás itt, egy repedés ott.
Először mérgelődik: „ Nincs meg a tökéletes!”
Hm...rájött.
Igen.
Csak idő kellett.
Az a bizonyos, amely mindent megold.
És akkor a megvilágosodás pillanatában
előkerülnek a fiók mélyéről a régi, poros üveggolyók.
Gondosan megtisztogatja őket,
játszik velük, mert ő ért ehhez.
Mindig is értett.
De azok a gondok, azok valahogy nem engedték...
S ha nem így lesz?
Már azt sem bánom.
A magyarázat csupán ennyi: változunk úgy,
mint az évszakok.
2008.03.05
Kabóca
Van aki az életből merít... egy idézet jut eszembe:
VálaszTörlés"A legfontosabb dolgokat a legnehezebb elmondani. Ha ezekről beszélsz, nevetségesnek érzed magad, hiszen szavakba öntve összezsugorodnak - amíg a fejedben vannak, határtalannak tűnnek, de kimondva jelentéktelenné válnak. Ám azt hiszem, többről van itt szó. A legfontosabb dolgok túl közel lapulnak ahhoz a helyhez, ahol a lelked legféltettebb titkai vannak eltemetve, irányjelzőként vezetnek a kincshez, amit az ellenségeid oly szívesen lopnának el. Ha mégis megpróbálsz beszélni róluk, a hallgatóságtól csak furcsálló tekinteteket kapsz cserébe, egyáltalán nem értenek meg, nem értik, miért olyan fontos ez neked, hogy közben majdnem sírva fakadsz. És szerintem ez a legrosszabb. Amikor a titok nem miattad marad titok, hanem mert nincs, aki megértsen."
Vajon, most is erről van szó?!
Gondolatok, amiket nem lehetett elmondani ott, akkor és tulajdonképpen most sem. De le kellett írni. A szó elszállt volna,de az írás megmaradt. Az elfojtott szavak viszont megfojtottak volna engem is.
VálaszTörlésKimondtam, leírtam...az életemből egy pár pillanatot.
Kabóca